LECSENDÜL AZ ESŐ

Az égi tenger hajából
lecsendült az esővíz
a hűs fák között
szétfolytak
az esti villámlások
még itt verdes 
a tegnap cikázó ezüstfénye
a végtelen ablakok mögött
a misztérium-ősz átfényesedik
még láthatod őt 
viaskodik a múlttal emléke
távoli aranyerdők, derengve
forrnak a messzeségek
a városok tükröződése
szürke felhő-színek 
és zuhannak vissza 
az alakok az éj-tűzkapujából
az alaktalan őssárba
álmokba bábozódva formátlanul így
mint asztali lámpánál megszendesedett 
kis rovarok- 
valaha felélednek
önmagukat újra kitalálva?

HALLUCINÁCIÓ

Ragyogtat 
napkorongot összeroppant
nagy-nagy térben görnyed
lobog a synthpop-zene 
ősbordákig reszket át mindent a tű-jég
a lángoló szilánkoló jégcsend
szomorúbb lett a múlt, a föld
a fény !
Felzokogtak rád mind
lezuhanó fiókák
őrült csirkeevők felszeleteltek
szabadságot esznek
felhorzsolt egy gyereksírás
madjnem eltalál egy gorgó 
gurul kigyó lábain
a Várig a Lánchídon
de mégsem, hármasba visszaváltok
robotnak látlak utoljára
parancsra jönnek belőled
a zsíros rendőr-porkolábok
ügyészek

Szívnak egy kis kokaincsíkot a rakparton
a hippik egyre zöldebbek
felragyog bennük a gyémántszív
forog és szórja az álmait egy újgép
a  sugáresőt a sugárnyalábok alatt 
most alszanak
a neonreklámok 
a koldusok az árnyékok és az ősi-sárkány
alszik az LSD is
lassan terjednek el a szomorúság képernyő folyadék kristályain mind
a sötét vonatból látott fiatal nádasok, nyarak mind elmúltak
a holdarcú lámpáson, mint a látomások
éjben vonulnak 
elhullámzanak
s várod üvegszányukat
mikor hasadnak a sziklakövek sírásra?
De már nem jönnek eléd a káprázatok
itt maradsz csontjaik és tollaik közt
időtelen-hangtalan csaholásban magadra
mint hűtlen sírhalom a fák alatt
elveszett kedvesek, őskutyák
lények, barátok, társak önmagukhoz beszélő bálványok,
alkonyok mind elbúcsúznak tőle
mert szenvedett.

LOMTALANÍTÁS

Az igazság sötét
és meghasadt,
lassan eltűnik a nap
a felhők becsukódnak
még várok,
görnyedt ágak felől 
hűvös esők után a mocsárszag
szarka reppent a fűz-törzsre
miután kikutatta magát
jönnek koldusok is
a ligeten át,
mint vén, szakállas zarándokok
ez nem a Kumbh mela még
ez csak a lomtalanítás.

VILLÁMOK VERDESNEK...

tövised vagyok
nyomor

villámok verdesnek
lobog a tér
viaskodásod
ennyit ér
rád-morognak
a csillagok
az éjszaka nyitott könyve
így ragyog
a múlt árnyéka hűvös
szomorú
felejtened kell
ami volt
eltemetni
üresen mint az égitest
gondolattalanul
innen tovább lebegni

kiöntve csillogó-acélba
tántoríthatatlanul
lángoló napkorongot űzve
vagy a tenger Istenét
a hullámok közé

Az aranyfény a fákon
tiéd volt egykor mind
bár kitáncolt tőled
az ékszer
és most nem látod
a nehéz valóságot
sok tudatot elveszítettél
elkáprázott
rajtad keresztül
kicsillogott az ujjaidon át
a kozmoszig
- éjfélig ázott.

HAIKU EGY SOMFA EMLÉKÉRE

BOLDOGH DEZSŐNEK


Vaddisznók dúlták 
kerted, dagonyáztak: ki-
vágtad fájukat.

BUDDHA-FOHÁSZ

Drága Buddha szenvedek
minden reménytelenebb
napról-napra sorvadok
ha holnap így lesz: meghalok

Tanítsd meg, hogy ilyenkor
a börtönmélyi bús pokol
démonikus árnyait,
miképp győzöd Te a Fény
a mulandóság képletén?

TAT TVAM ASZI

A távoli távvezetékek
mint ördögök suhannak egybe
így tűnök én is
az illúzió-erdők felett szállva
a végtelen lakótelepbe

A tükörből morajlik rám az utolsó fény:
hogy nincs múlt, sem jövő, sem jelen
mégis mintha mégis lélegeznék
én a fegyvertelen.

HŰVÖS MULANDÓSÁG

Hűvös mulandóság
tatarozzák a tudatot
halkul tenyeredben
a sistergő eső
gorgókat itatsz a kezedről
a könnyeiddel

pálfordulás
a vízes ruhákban nehéz
tömb vagy,
a mélybe húz
a napsugár,
kelet-nyugat keresztje
és a gravitáció
négyfelé figyelsz,
négy erő szakít
belőled kimart jégtáblák,
tündöklő megoldások, ábrák
ámbrás cetek,

áramló bánat.

NEM TE VAGY

Piros felhő felett még fénylik, 
ablakod tükre az égen, 
himbál a hold is egy ágat, 
felrezgő, színes lámpákat. 

Amikor látod a csenden 
a kórházat, ahol születtem... 
Most pedig rohanok, fáradt... 
lobban és árad a bánat 

Hullámzik tompán az erdő: 
kívül és belül esendő, 
nem vagy már ott hova nézek 
nem félek már 
nem remélek 

üresség-béke szívemben 
a rozsdafarkú kirebben 
csattog a lodzsia fészek 
teljen jövőtök veszélyek 
nélkül - és csak úgy teljen, 
tél nélkül nyári ligetben 

A sötétben ingem megáldom, 
szerelmet elmos az álom. 
ilyen volt a békességben, 
lobogtál virág-levélen 

Nem vagy itt, gyűlik az árnyék: 
tintahal, elvetett "kocka" 
vágóhíd, Pelopsz-"lapocka" 
belopsz, de nem ismersz engem 

Nem te vagy, más van már helyettem. 

REPROBUS

Szent Kristóf (Reprobus)

Pirosszemű madarad
bánat-szemafor
mikor az Isten gyalogol
azon a borús télen
csillog a villanyfényben
az asztal
mint a hűs patakvíz amikor vadat
vigasztal

Benőtte a gaz a múltat
ezért nem emlékszel
a kerten át jött feléd az Igaz
a tiszta kék végtelen Ég
Vízanyánk hullámaival

Ezüstkopoltyú mikor lángol,
virág nyílik a homályból
mikor a kiáltás-ablakai elvesznek
öntudatra ébred
egy gyermek.

Így nézem én a révészt
ő a keresztény Atlasz
győzelem az
de nem a  farkasszemeknek
mikor a kiáltás-ablakai elvesznek.

PETÉNYI-KÖZ

Kitépett katéter 
a labirintus egy véres sarkában
a fehér-ballonkabátos idegen
kétszer elhúzta az ujját
a bal lábad fölött
"az átkozottak átlőtték még a feszületet is"
golyóütötte feszület alatt
játszol a virágokkal
fel-fel szikrázik a Martinovics-hegy oldala
még csak kicsi gyermek vagy ezen a sötét fényen
ez a háború most végre végéhez ért, hogy a következő kényelmesen elférjen
így válik igazzá a jóslat
nekünk, akik még hiszünk ebben a békében
amit egy kitörthegyű grafitceruzával húztak körénk
a legegyenesebb vonal, ami egyenesebb aura mindeneknél, 
a mártíroké
platóni megérintők
átlók, ködbevesző utak
ősfák, bálványfák és Szarvas-istenek
McNaught-üstökös hasítja az ég kárpitját 
üstökös jég-csóva és napszél Budapest felett
Az igazi megváltók, a békeistenek 
úgy oldották fel az ember-paradoxont
hogy felfedezték azt, amit nem lehet.

VAGYOK / LESZEK

Vagyok

a fény zokogása

a sűrű tenger

a káprázó hullámok közé

esett

villogó vonal

Leszek

egyszer a halál

behorpadt páncél

aki már nem fél

csak fekvő tócsa

a hold túloldalán

HATÁRSÁVOK (NEMESMEDVES)

Nemesmedves - Vasszentmihály  (erdészeti falerakat) / forrás: google.map

ANYAGTALANUL

Anyagtalanul lobogsz

térközök között

vonatok fénye elsuhan

idő-katedrálisok

halánték-sár

áttetsző kapillárisok  

átdidereg rajtad a hűvösség

eső-zajokban

pokol-lakodalom van valahol

messze zúgolódik a szél

szürke hideg ablakod

csendjére néző

sötét alakban

szikrázik a jelen

vas-dörömbölések

idő-feledésben élsz

rajtad szétzúzódott homályok

utolsó leolmlott én-fragmentumok

belőled kilángoló szilánkok

mozdulatlansággá dermedt

madár-zengés

lebeg az égen a játék

még visszacseng füledbe

az álom hangja

de már elindulsz előle

a lassú fények felé

aranyló tengerek

ébredő

horizont-káprázataiba

taposol

ÜZENET ORLANDÓBA

A régi Viharban ma árnyék virraszt           

a sötét esőben is fénynek látlak

levedlik rólam ez a múlt is

mint egy szomorú álom acél-árnyéka

az őszi utcalámpa pislákol még valahol a szívekben

elindul az éj és csendbe lépnek

az elhalkulók,  
a városvégi kísértetek

a holdfény szitál ott

a kettétörött semmi tükröződő arany-partjai alatt

áttetsző éji-villamospályák,

színes égi-tócsák reklám-párhuzamai csengenek.

Emléked a jövő próféciája volt,

rád pillanthattam az ezüst-sötétből

zendülő tavaidat láttam

szépséged aranyló lombkoronákban

szépséged lobogó sugárútján

tűnékenységed elillant fénye

az örök valóság hullámverése

a sötét esőben is fénynek látlak

a parkon át meghasadt a világosság

villám-madarak

karcsúságod, vállad ívéről

emlékeimbe mindörökre

mint zuhatagba szállnak.

ÁLMATLANUL A VÍZTÜKÖRNÉL

Virraszt a fény

az utcán,

látlak még?

Halvány emlék,

álom aranysúlya,

visszazuhantál,

didergő útjaidon

valóság-hasadékok

felsebzik a téridőt,

árnyékomat keresi

a víztükör.

HALKÜON

Itt a csillagok alatt

a rohanó űrben

a szenvedés az egyetlen objektív emberi érzékszerv

Kórházi joghurttal nézi a farkasszemet

bárányfej-mivoltunk

a röntgen-árnyéképek villognak rám

ez az én Hirosimám

"szétlőtték az átkozottak" a pléhkrisztust, "a feszületet!"

Krisztus urunkon lövedékek és bombák - világháborús sebek

Még tart a lélek sötét éjszakája odabent,

még nincs vége e labirintusban hirdetett

evangéliumnak.

A hélium lángon melegített kis pokoli bolygó

pislog és kering bennünk, mint elképzelések rendszere,

de talán nem is azok vagyunk, akiket látunk

magunkon és kívül

és nincs lábunk

és úszunk innen is "elfele"

Ó árnyékvilág-halászok, halak, halküon,

Hádész mezeje, Hádész virágai ezek!

Lélek-fragmentumok, alig-fények

alig-fénykopoltyúk, lélegző csövek és vízszemek

sóhajok, elbukottak, zuhanók és kővéváltak

alig maradnak itt veled,

elillantak aranylásba és ezüstlésbe

futnak, mint megriadt szarvasok

vissza: az arany-erdőmélybe.

ALAPÁLLÁS - IN MEMORIAM HAMVAS BÉLA

Alamizsnák partján a pislákolás

a halhatatlanság sebe a mulandóság

élni itt, ahol a szikrázó életanyag szüntelenül áramlik

fénylő vulkánok, acél-istenek

élni itt, ahol minden hasonló, és mégsincs két egyforma pillanat

A Golgota titka? Ez a bolygó, ahol szenved az élő anyag?

A megfeszített nem kívül van,

hanem benned -

Mindannyian Jézusok vagyunk, ha úgy akarjuk,

metamorfózisunk nem evilágból való -

azonosságot gondolni ott, ahol nincs is azonosság

két egyforma pillanat - a halandónak ez a halandóság

a két egyforma pillanat a halhatatlanság határát őrzi:

ezért megismételni önmagad

ezért megismételni önmagad

ezért megismételni önmagad

egy út az abszolútba

lefújja a port a szemedről

egy Jézus, egy Buddha, egy Mahávíra

újra látni a kezdetektől

elfelejteni a létrontást, a bűnt, a hibát

újjászületni

mindig más alapállás.

ELVESZETT LABIRINTUS

Elveszett labirintus
reflexiók Tandori Dezső: Paper Star című versére írva


"Ráírta Szpéró emléknevét"
Víziváros, a citromlabda lepattan most 
és így szikrázik át 
az élet a földről a napba
zörög megvillámlik látom
az örök ég, szíve alatt ázik
te vagy minden ablakban 
napsugár, lélekveréb
"Ráírta Szpéró emléknevét"

Ó ez a madár és labda örök szubsztanciája 
miként csavarodik egy jelentésbe "a szélbe csapva"
a szárny, a labda, a védő becsapva
a semmiből növekvő lét ága
madártető a kéz, ez a Garuda-szárnya ?
a gombfocik? Elmúlik a szárny, a meccslabda 
és a citromlabda többé 
a két térfél lég kárpitját nem hasítja
az önreflexiók: a vég és végtelen lélegzetét...
mikor vége ennek a nagy , nehéz és fájdalmas 
mérkőzésnek
hazaindulunk mind 
nem leszünk senkik vagy valakik többet
nem látnak majd azok sem
verébszemükkel
akik majd utánunk jönnek.

SZÜRKE ÓDA EGY EGÉRHEZ

Átfutottál a könyvön
elfutottál a fényen
Te ragyogtál a holdon
 - lázas ablak-gyöngysorok
a könnybelábadott télen -

Te, akitől elszökött az álom
és egy régi egér motoszkált fel
a börtönfolyosó,
a 7. szint káprázott
terráriumom nyáron szabadított lakója
meglátogattál
fogvatartásom idején

ÁTZÖRREN

Az élet csillaghaját a fény is belélegzi,
félénk istenek ezek mifelénk
a sötétlő sokaság szívében,
ezer ima helyett: egy éjjeli énekes rigó,
ezüsthínárként az este
még rátekeredik a fákra,
itt és most ebben az idillben lélegzek inkább és élek,
a hajnal parázslik
a napkorong hamvadó cigaretta vég,
zord maradék:
szabadság-loggiám;
a zárkában életmaradék -
fűmezők, hol varjú száll
és szarka lebben
nincs már fogság és rács!
Egyszer lesz majd a szabad ablak
az őszinte szó,
ígéretcsordának való a remény,
nekem végső felszabadulás.

A lázas holdmorajban
kibontja majd az éjjel villámhaját,
a vihar szava átkarcolódik a fényen,
s dértdidergő hű kutyáink mind
a  régi napból vakkantanak vissza rád
Ó Ég!