nyomor
villámok verdesnek
lobog a tér
viaskodásod
ennyit ér
rád-morognak
a csillagok
az éjszaka nyitott könyve
így ragyog
a múlt árnyéka hűvös
szomorú
felejtened kell
ami volt
eltemetni
üresen mint az égitest
gondolattalanul
innen tovább lebegni
kiöntve csillogó-acélba
tántoríthatatlanul
lángoló napkorongot űzve
vagy a tenger Istenét
a hullámok közé
Az aranyfény a fákon
tiéd volt egykor mind
bár kitáncolt tőled
az ékszer
és most nem látod
a nehéz valóságot
sok tudatot elveszítettél
elkáprázott
rajtad keresztül
kicsillogott az ujjaidon át
a kozmoszig
- éjfélig ázott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése